..megváltásként érkezett ez a nap.
Hát még a jövő heti péntek milyen megváltás lesz. 2 hétre elfelejtem ezt az egészet.
Nagyon nehéz napokon vagyok túl (majdnem).
Sose voltam munka-utáló, munkakerülő ember. 20 éves korom óta dolgozom és nem csak nyaranta vagy alkalomszerűen a huszas évek elején hanem azóta fix teljes munkaidős állásban. Nem mondom hogy mindig is élveztem mert a hivatal utolsó hónapjai is kínkeservesek voltak.
De amit a héten kezdtem érezni, az más.
Az amit most a munka kivált belőlem (és főleg ezekben a féktelen szörnyű erős napokban) az eddig idegen volt tőlem. Mérges vagyok hogy ezt a hatjtást csinálom. Mikor nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak kellene lennem. Hogy napok óta véres szemekkel nézek magamra a tükörben és azt mondom, nem éri meg. Valamit máshogy kellene csinálnom. De nem megy. Visz magával a hajtás ez a töménytelen munkamennyiség, a problémák és megoldandó ügyek.
Utálok minden újabb konference meghivót tréninget (ugyan nekem már minek) és emailt.
És most jövök rá mennyire senki vagyok a saját csapatomban, mivel hogy két éve nem vagyok ott az irodában fizikailag. Amikor megtudták gratuláltak, ok. Aztán mintha el is felejtődött volna hogy én mostmár más állapotban vagyok. A kb 20 emberből 2 néha megkérdezi hogy vagyok. A többi csak kér vagy kérdez amikor szüksége van rá. Csináltak egy csapat plakátot és nem kerültem rá. Persze aztán mikor rájöttek szóltak hogy ja küldjek fotót amit rátesznek. Mondtam hagyjátok csak úgyis elmegyek.
Egy hatalmas csalódás azok után ahonnan ez a csapat indult. Az elején még voltak barátságok emberséges kapcsolatok. Már most (számomra) csak a backlog a riportok és a csináljad. Iszonyú kiábránditó.
Nem baj, kezdek úgyis visszaszámolni. Augusztus és szeptember, ennyi az egész.
Aztán átadom magam végre egyes egyedül a babavárásnak. Felkészülni a találkozásra Mártával, a kislányunkkal. Csodaszép feladat lesz vele lenni őt ellátni és tanitgatni.
