Igen, tegnap ilyenen voltam.
Szeretem amikor inspirálnak. Tudjátok, amikor valami találkozás, beszélgetés kivált belőled teljesen új gomdolatokat érzéseket.
Tegnap jó sokan összegyültünk lányok. Jó néha nem a saját gondunkkal életünkkel foglalkozni hanem belenézni a máséba átélni azt és megállapítani, gondja az mindenkinek van. Ahogyan 'Fent és lent'-je, bánata öröme mindenki átesik sokféle dolgon.
Van egy kis fiatal csaj, aki még egy éve sincs itt - most talán sikerül 'fix' munkát találnia egy hotelben, de amellett egyelőre csinálja a kis part time angol tanitó meunkáját is ezen a héten mig nem válik biztossá. Szegény hulla fáradt volt és be is vallotta hogy az esze már a holnapon jár meg hogy még beleolvas ahogy hazaér a jegyzeteibe. Épphogy tud olaszul, és így tanul be éppen a hotelban. Szóval kalandos. Egy pillanatra arra gondoltam, bár én is ilyen fiatalon kerültem volna ki. Belevetettem volna magam ilyen 'mélyvizekbe' ahelyett hogy itthon ülve óvatosan várom hogy azt mondjuk, oké jöjjön a baba. Persze végül ez is értem történt hisz igy nyugodtan elleszek maternityn a kis hazai munkaviszonyom által. De alapvetően sokkal jobb beilleszkedést adott volna ha megjárom itt ezeket a körket. Hát nem igy alakult. De nem megbánás ez hisz ahogy már irtam, bizonyos szempontból jobb ez igy és pont. Csak olyan jó volt látni - hogy, habár most hullafáradt és e napokban nem éppen azt gondolja hogy ez élete csúcspontja de majd egy nap mosolyogva gondol rá vissza. Mint én anno, amikor ennyi voltam. Dolgoztam, fősulira jártam, plusz egy fél élvig még egy angol felsőfokú tanfolyamot is beszoritottam ráadásul a szomszéd városban. Majd letettem a felsőfokú angolt. Micsoda büszkeség volt. Tele voltam energiával. Nem tudom ez korral jár-e hogy kevesebbet érzek magamban. Reggel felkelek reggelizek, beinditom a gépet és elpötyögök. Este pihi vacsi film és alvás. Ez most az élet. Persze, talán éppen jó ez igy. Felkészít az új életemre, a babánkkal mert az még inkább ilyen lesz. Ha viszont egy ilyen pörgésből kerülnék át a babázásba az olyna éles véltás lenne amit talán meglehetősen nehezen viselnék. Már most megszoktam az itthonlétet és hogy kevés a mocorgás. Igazából elfogadtam, sőt megszerettem tehát a fentiek cseppet sem panaszkodás. Csak egy kellemes nosztalgia, és erőt is ad.
A tegnapról az is erőt adott hogy mindnekinek megvannak a nehéz percei. Nehéz idpszakai és problémái. Persze mindenkinek a sajátja tűnik a legsúlyosabbnak. Talán kicsit ki kell lépnünk a sajátunkból és belépni valaki máséba hogy lássuk, egyikünk vagy másikunk küzdelmei, tragédiái cseppet sem súlyosabbak, de nem is elviselhetőbbek. Az itteni barátnőm aki a párjával is hadakozik és az én szerelmemmel összehasonlitva, meg is értem. Vagy a másik lány aki több mint két éve itt van de nem talál munkát mert már nem 25 éves pluszban babát is szeretnének de az sem jön ugyanennyi ideje :(. Vagy egy másik, otthoni barátnőm aki évek óta szenved egy pasi miatt aki ezt abszolut nem érdemli meg de egyszerűen rabja ennek a történetnek és nem sikerül kilábalnia belőle.
Tehát mindannyiunk a saját kis életünk hősei vagyunk. És megpróbálunk egy jó kis filmet összehozni belőle.
Úgy érzem egyre inkább kész vagyok hogy jöjjön az a bizonyos új fejezet az életünkbe. A hónap végén négy évesek leszünk Marcoval. Persze a tizenéves házasságosok biztos mosolyognának de azt hiszem érvényes a Jóban rosszban. Piszkosul nehéz dolgokat is megéltünk már és nem hiszem hogy jöhetne bármi is ami bombát robbantana köztünk. Talán a legnehezebb az új szerepeink összeegyeztetése lesz a régiekkel: hisz Apa és Anya leszünk (remélem nagyon hamar :) ).
